Gyurcsány Ferenc és Robert Fico találkozásának rutinszerű eseménynek kéne lennie. Mégiscsak két szomszédos, egymással diplomáciai kapcsolatot fenntartó ország miniszterelnökéről van szó, akiknek kutya kötelessége leülni a tárgyalóasztal mellé. Így tehát nem az a kérdés, hogy szükség volt-e Gyurcsány hétvégi komáromi vizitjére, hanem az, hogy a szlovák – magyar viszony tekintetében, hogyan jutottunk olyan helyzet közelébe, amelyet csak ellenezni lehet, de elemezni már nem.
Fel kell tenni a kérdést, melyik fél felelős a kapcsolatok ilyen drámai megromlásáért? Melyik fél emeli kormányszintre a nacionalizmust a saját országában, majd riogat a szomszédos országban marginális szerepet játszó szélsőséges csoportokkal? Melyik fél felelős ugyanakkor, hogy saját „béna kacsa” helyzeténél fogva a külpolitikát már évek óta nem alakítja, hanem szépen lassan a helyzet foglyává válik, s vele együtt mindazok, akiket képviselnie kéne?
Ez utóbbi kérdés annál inkább indokolt, mert aki a kormányfők sajtótájékoztatóját hallgatta, úgy érezhette, Magyarországnak határozott, szókimondó miniszterelnöke van. Olyan, aki szónoki fogásokban nemcsak legnagyobb hazai riválisát, hanem a szomszédos ország kormányfőjét is zsebre vágja, ha kell. Sokadszor érzem így Gyurcsány Ferenc bizonyítványa kapcsán: retorikából jeles, teljesítményből elégtelen.
A találkozó a magyar fél részéről eredménytelen volt, legalábbis az utóbbi időkben felhalmozódott sérelmek megoldásában mindenképp, de a már – már elviselhetetlen feszültséget, legalábbis átmenetileg, enyhítette. Aki ennél többet várt a kormányfői csúcstól, az vagy javíthatatlan optimista, vagy politikai számítások vezették. Az más kérdés, hogy a sajtótájékoztatón elhangzott kemény szavak éles ellentétben állnak a közös nyilatkozat elvtársias légkörű, az államszocialista félmúltat felidéző szellemével.
Felmerül, mit tudna másképpen csinálni Martonyi János vagy Németh Zsolt? A nemzetpolitika állítólag konszenzuson alapszik Magyarországon. Abban az országban, ahol 2004. december 5-én nem akadt kétmillió ember, hogy, ha csak szimbolikusan is, de kinyilvánítsa, hogy a határon túliak is a nemzet részét képezik, de idén tavasszal több, mint három millióan siettek az urnáknoz, hogy ne kelljen nyavalyás háromszáz forintot fizetniük.
A magyarországi politikai elitnek először odahaza kellene rendet rakni a fejekben, hogy eleget tegyen alkotmányos kötelezettségének: képviselni tudja a határon túli magyarok érdekeit. Mert a fejekben nagy zavar van, vannak, akik nagyot csodálkoznak azon, ha egy szlovákiai esetleg magyarul beszél, mert valami rejtélyes oknál fogva ez az anyanyelve, megint mások izomagyból „szarszlovákiáznak”. Egyvalami azonos ezekben az emberekben, vajmi kevés fogalmuk van a szlovák nemzettel közös történelmünkről és úgy általában nemzeti múltunkról.
Egyszóval világos nemzetpolitikára lenne szükség, meg persze arra, hogy az anyaország ne az államcsőd elhárításával küzdjön éppen. Ezen nem fog egy kormányváltás egyszeriben segíteni, ne legyenek illúzióink! Mózes negyven évig vezette a pusztában népét, hogy nemzetet formáljon belőle. A baj csak az, hogy Magyarországnak még jó sokáig kell sáskát ennie ahhoz, hogy az Ígéret Földje legyen. Nem biztos, hogy nekünk ideát erre van elég időnk. Ha meg akarunk maradni, márpedig igen, rá kell jönnünk, hogy megy ez Budapest segítsége nélkül is.
http://ujszo.com/napilap/velemeny-es-hatter/2008/11/19/a-revkomaromi-csucs-tanulsagai
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.