Egy libkonzi naplója

Meghalt Cseh Tamás. Ilyenkor az ember fejében sok minden kavarog. Mostantól másképp fog szólni a Tangó, a Budapest, a Csönded vagyok és a többi. Mondhatnánk persze, hogy Cseh Tamás, az előadó, már a rendszerváltozással egy időben vált meghaladottá, orosz megfelelőjétől, Viszockijtól eltérően túlélte saját korát. Mondhatnánk, de nem lenne igazunk. Igaz persze, hogy ő a Kádár – kor keserédes szinkrontolmácsa volt, de a rendszerváltozás utáni két évtized érthetetlen és értelmezhetetlen az 1956 és 1989 közötti korszak pontos ismerete nélkül. Cseh Tamást még sokáig hallgatni fogjuk, hogy legalább megkíséreljük felfogni, honnan is rugaszkodtunk neki 1989-ben, s talán még azt is megértjük, mi romlott el útközben.
A Kádár – korszak tárgyi kultúrája mára már nincs velünk. A Cseh Tamás által megénekelt krakkói gyors napjainkban már nem több egy kultúrtörténeti fejezetnél. Ráadásul ma már Szlovákiában nem tudnánk átváltani koronára hatvanöt zlotyt. Ennyiben talán tényleg véget ért a rendszerváltozás. De Antoine és Desiré, Lee van Cleef és a többiek, megöregedve bár, még mindig itt vannak közöttünk. Arthur talán minden évben újraél egy évadot a pokolban. Amíg sokan jókat derülnek a Fábry - show Dizájn – centerében bemutatott ormótlan NDK-s háztartási gépeken, addig talán nem is gondolunk arra, hogy ezek az emberek csak a turmixgépet cserélték modernebbre, ők maguk mit sem változtak húsz év alatt.
Születtem Magyarországon, hatvanhat éves vagyok. Ha megszólalt volna az a két gitár, amely a művész betegsége óta szinte végig hallgatott, milyen dalt kísérhetett volna? Hogyan is folytathatta volna Cseh Tamás, ha önmaga helyett a generációját, meg az utána jövőket helyettesítette volna be? Valami itt korcsosul, hallhattuk a hetvenes években, kérdezném: száz év múlva, ki tud majd itt magyarul? Itt a felvidéki rész – hazában ez a kérdés talán még indokoltabb, mint odaát.
Cseh Tamás Bereményi Gézával alkotott elválaszthatatlan szerzőpárost. Kivételt képez az 1988-as lemez, amelynek szövegeit Csengey Dénes írta. Csengeyről ma már méltatlanul keveset beszélünk. Pedig most lenne időben, de nincsen idő rá. Csengey belehalt a rendszerváltozásba. Nem volt ideje, hogy igazán politikus legyen belőle, szerencséjére. Cseh Tamás nem mutatkozott pártszínekben, de azért láthattuk őt a Demokratikus Charta zászlóbontásán éppúgy, mint az emlékezetes Kossuth téri nagygyűlésen 2002 áprilisában. Ma már sokakat meglep ezt a kettőt egymás mellett látni, pedig nagyon egyszerű a válasz, ami összeköti őket: polgárnak lenni, így jelzők nélkül – ez önmagában kizárja a szélsőségekkel való bármilyen együttműködést. Cseh Tamástól eltérően persze sokan más utat jártak be. Ha nem lenne foglalt a fogalom, ide kívánkozna: az írástudók árulása. Igaz ők előbb haltak meg, mint Cseh Tamás, még akkor is, ha közülük sokan még ma is köztünk vannak.
A Kádár-kor magyar hangja egy polgár volt. Ezért szólnak olyan keserédesen azok a dalok. Légy ma gyerek, és játssz megint velem: az időre hályog tapadt, a tangó megint divat. Ugyanakkor nem kiragadott, hanem mélyen megélt jelen volt a hatvanas évek időszaka. Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon. Lobogó fiatalság van ebben a dalban. De ezt a generációt már nem a fényes szellők fújják, távoli bölcsekre: Kafkára, Sartre-ra csodálkozik.
Cseh Tamás dalai többrétegűek, a kódfejtő jutalma a bizonyosság: a létezésnek tétje és értelme van. Még akkor is, ha nincsen más ebben a dalban, mint egy hőhullám harmadik napja.
 

            Annak idején a capitoliumi ludak gágogása mentette meg Rómát a gallok pusztításától. A mai Magyarországon az a kérdés, lesz – e bátorsága a Bajnai – kormánynak keresztülvinni a lakosság széles rétegeit súlyosan érintő megszorító csomagot? Vajon elfogy - e a politikai akarat a népszerűségi mélypontján lévő Szocialista Párt parlamenti képviselőiből? Ha igen, a magyar politikai állatkertből gyorsan eltűnik a „hajdúbétes” liba. A közéleti fauna hívei egy ideig még vigasztalhatják magukat a sünkultusszal, majd, mint minden őrület, az is lecseng. Talán nem is olyan sokára Magyarországon helyükre kerülnek végre a dolgok!

            A napokban több elemzésben olvashattuk, hogy a magyar parlament kisebb pártjai, amennyiben az európai parlamenti választásokon a küszöb alatt maradnak, a következő országgyűlési megmérettetésen a szocialistákkal közös listán indulnának. Az elképzelés mintáját az olasz balközép pártok Berlusconi – ellenes összefogása, az Olajfa szövetség, adja.

            2009 a minap a bizonytalansággal kopogtatott be hozzánk. Beengedtük, mert más egyebet nem tehettünk. Az előttünk álló év talán a legnehezebb lesz a rendszerváltoztatás óta. A hozzánk is begyűrűző világgazdasági válság kemény próbatétel lesz Szlovákiának és Magyarországnak is egyaránt. A múlt század harmincas éveinek elhúzódó gazdasági válsága figyelmeztet, hogy a félelmekből és a bizonytalanságból táplálkozó demagógia milyen emberellenes politikai megoldásokat szül. Az előttünk álló év az állampolgári felelősség próbája is lesz, hiszen nemcsak arról kell döntenünk, miképpen védjük ki, vagy tompítjuk a válság hatásait hivatásunkban, magánéletünkben, hanem mi szlovák állampolgárok eldönthetjük, hogy a köztársasági elnöki választáson a hivatalban terpeszkedő demagógia mellett, vagy ellen voksolunk.

http://ujszo.com/napilap/velemeny-es-hatter/2009/01/09/hosszu-tavon-megeri-tisztessegesnek-lenni

           Az utóbbi hetekben a magyar belpolitikában nagy horderejű változásoknak lehettünk szemtanúi. 2006 kora ősze óta a politikai közbeszéd középpontjában a kormány legitimációjának és a miniszterelnök hiteltelenségének kérdése állt. Ez volt az őszödi paradigma. A napjainkban már a gazdasági reálfolyamatokat is befolyásoló nemzetközi pénzügyi válság gyökeresen új helyzetet teremtett. A kisebbségben kormányzó Gyurcsány – kabinet legitimációs válsága egyszeriben lekerült a napirendről, a politizáló közvéleményt ma első sorban az foglalkoztatja, a miniszterelnök képes lesz-e megbirkózni a gazdasági válság Magyarországot érintő kihívásaival.

Még mielőtt valaki azt gondolná, a cím nem leiterjakab. Nem a másnapos szerző, s nem is a figyelmetlen tördelő írta el a német kifejezést. A címet Martin Luther King és a Kárpát – medence fogalmát betiltani igyekvő szlovák kormány ihlették. A fekete bőrű polgárjogi harcostól por és hamu mivoltában is elnézést kérek az összevetésért. Arról van szó, hogy a kisebbségekért is felelős „vicetörténész” szerint a Kárpát – medence haushoferi mélységekbe menően geopolitikai kategória, mármint élettér. Már csak Martin Luther King híres álmát kell felidéznünk, s máris megalkottuk a felvidéki Lebenstraum fogalmát. Mondhatná a kedves olvasó, hogy a Liebensraum kifejezés hasonló összefüggésben kellemesebb asszociációkat idézne, de az ember mégsem mondhatja a hazájáról, hogy pusztán egy szerelmeskedésre alkalmas helyiség lenne. Ennél azért több komolyságot érdemel a szlovák kormány igyekezete!
Azt hiszem nekünk is van egy álmunk. Nekünk, szlovákiai magyaroknak. A mi álmunk az, hogy kényszerű hazánkat végre magunkénak érezhessük. Annál is inkább, mert felmérések igazolják, hogy büszkék is vagyunk rá. Ami egyáltalán nem meglepő, éppenséggel az ellenkezője lenne az. Nagyon is érthető, ha úgy gondoljuk, hogy velünk együtt gyarapodik ez az ország, s nem nélkülünk. Ha Szlovákia teljesítményére vagyunk büszkék, magunkat is megtiszteljük. Az is érthető ugyanakkor, hogy a nemzet tizenkilencedik századi fároszát hajszoló kormánytól, még a huszonöt fokra hevített szobában is kirázzon a hideg. Pedig talán Trianon óta nem volt még ekkora esély arra, hogy a szülőföldünkre hazánkként gondolhassunk. Miért is?
Elég, ha a tőlünk délre elterülő 93 ezer négyzetkilométernyi csődtömegre tekintünk, amelynek népe a szarvasmarhák türelmével és méltóságával lépdel az EU-kompatibilis vágóhíd irányába. Miért ne idézhetnénk fel poros történelemkönyvek lapjairól a „kisebbség, minőség” elvét? Miért ne mondhatnánk, hogy, már megbocsássatok, ti szerencsétlenek odaát, a ti hülyeségetek a sajátotok. Közünk van hozzátok, persze. De mégsem! Különben sem kértetek belőlünk. Egyszóval tartsátok meg a messiásaitokat: Gyurcsányt is, Orbánt is. Engedjétek meg, hogy mi is hasonlóan önhittek legyünk: majd újra felfedezzük, mi az a kisebbségi messianizmus. Mondhatnánk ezt?
Persze hogy mondhatnánk, s perditamód igazunk lenne – ajánlom fogyasztásra ezt a szalon vulgarizmust! Csakhogy amíg Szlovákia a múltját foltozgatja a jelenben, s dagonyázik a tizenkilencedik században, addig számomra a Gömör – Szepesi – karszt soha nem lesz Szlovák - paradicsom. Mert a nemzetállami logikára egészen egyszerűen nincs más válasz. Nincsen! Ugyanez igaz a politikai érdekképviseletünkre is. Az etnikai elvű politizálás rég a szemétkosárba való, de amíg a közép-európai történelem kísértetei lesznek a szlovák partnereink, mi az öreg ördögöt csináljunk helyette?
Olyan szívesen dobnám a lomtárba a nemzetbe kapaszkodást! De hogyan tehetném egy olyan országban, ahol a vasútállomások a „százéves pályaudvart” juttatják eszembe.
Talán hallották Koncz Zsuzsa vagy Gerendás Péter előadásában.
Nem rólunk írták, nem. A mi felmenőinket a marhavagonok nem Auschwitzba vitték, a Beneš – dekrétumok csak élőhalottakat szültek tízezer szám. Pehelysúly a történelem patikamérlegén.
Nem kéne más, csak egy bocsánatkérés, erkölcsi kárpótlás. A hülyék voltatok, hülyék voltunk beismerése. Apponyit Mikolajért! Kedves szlovák barátaink, nem rajtunk múlik. Mi készek vagyunk kidobni a tizenkilencedik századi díszletet, a történelem kísérteteit ti tartjátok életben. Minden azon múlik, hajlandók vagytok-e lebontani a nemzetállamotokat? Meghozzátok-e azt az áldozatot, hogy ne az államnak legyen nyelve, hanem a polgárainak? Majd, ha fagy, ugye? Nem is lennénk Közép – Európában, ha nem így lenne…

http_ujszo_com_napilap_velemeny_es_hatter_2008_12_02_a_felvideki_lebenstraum
 

http://ujszo.com/napilap/velemeny-es-hatter/2008/11/19/a-revkomaromi-csucs-tanulsagai

A hatvanas évek végén a közép – amerikai földhíd két, viszonylagos túlnépesedéssel és állandó gazdasági problémákkal küzdő, szomszédos állama, Salvador és Honduras, egészen sajátos módon vezette le a felgyülemlett feszültséget. Az 1970 – es mexikói labdarúgó világbajnokság selejtezőjén parázs, súlyos incidensekkel tarkított mérkőzést játszott egymással a két ország válogatottja. A kiéleződött feszültség fegyveres konfliktushoz vezetett, amit a korabeli sajtó „futballháborúnak” keresztelt el.

            A hétvégi DAC – Slovan derbi némileg leporolta a történelemnek ezt az egzotikus szeletét. Dunaszerdahely szombaton úgy nézett ki, mint egy valamire való közép – amerikai junta puccskísérlet idején. Mi történt, s főleg, hogy miért, most még csak találgatunk, de egyvalami biztos, ez a szombat nem a sportról szólt. Ez a mérkőzés túsza volt a tizenhat éves komáromi fiút kikacagó és Malina Hedviget perbe fogó mindennapjainknak, s célpontja sokak kielégítetlen balhévágyának. Ezen a meccsen csak veszíthettünk, s nem azért, mert a Slovan jobb csapat, s 4:0-ra legázolta a sárga - kékeket. Ez a meccs, már amit megjegyzünk belőle, a lelátón zajlott. 

            Nem tudom, hol kezdődött, de nyilvánvalóan összefügg a magyar futball hanyatlásával, hogy a szurkolói kemény magok számára a sportélmény másodlagos, ha számít valamit egyáltalán. 2006 ősze óta láthatjuk, hogy a futballhuliganizmus és a politikai szélsőségek milyen szorosan egybefonódtak. Budaházy és Toroczkai követői, már amennyiben nem holdkóros sumerológusok, a futballklubok ultrái közül kerülnek ki. A mostani szombat és a könnygázba fúló nemzeti ünnepeink csak a helyszínben különböztek, ezúttal nem főváros volt a balhéra kiszemelt terep.

            Bárcsak itt tehetnénk pontot a történet végére, s mondhatnánk summázva, hogy a futballhuligánokat annak rendje – módja szerint gumibottal kezelik! Csakhogy ami Szerdahelyen történt az érzésem szerint, egy ostoba és szánalmas provokációra adott sok tekintetben indokolatlan és minden bizonnyal aránytalan válasz volt. A rendőri brutalitás mögött felsejleni látszik az elbizonytalanítás, a megfélemlítés szándéka. Azt hiszem, a felvételek tanúsága szerint magukról megfeledkezni látszó rendőrök, ugyan az „egybenyakú” mélymagyarokat ütötték, de az ütéseket másoknak címezték. Hát ezért nem lehet elmenni szó nélkül a szombaton történtek mellett!

            A magyar kormány, igaz csak a legnagyobb ellenzéki pártot követően, vasárnapi közleményében azonnali, minden részletre kiterjedő vizsgálatot kért az illetékes szlovák hatóságoktól. Ez a fejlemény jelzi, hogy a szombati incidens visszavonhatatlanul a nagypolitika dimenziójába került. Gyurcsány Ferenc 2006. október 23-a után biztosan nagyon jól ismeri a rendőri intézkedések indokoltságát és arányosságát firtató vizsgálatok fortélyait. Emiatt csak örülhetünk, hogy a miniszterelnöknek a szociális válság és a fenyegető államcsőd elhárítása mellett erre a negyedikes honismereti tudás birtokában dunajská streda – i esetre is jutott ideje reagálni.

            A szombaton történtek, minden Ficótól származó szalonvulgáris lesajnálás dacára, arról is meggyőztek, hogy Szlovákia még nem körözte le Magyarországot. Legalábbis egy tekintetben biztosan nem: a dunaszerdahelyi stadionban intézkedő rendőrök felszerelése a budapesti utcák páncélos szörnyetegeihez képest erősen a „boldog békeidőkre” emlékeztetett. Szóval fel a fejjel, jönnek még az égszínkékek a DAC – stadionba. Majd akkor, a pályán, jól elverjük őket!

http://ujszo.com/napilap/velemeny-es-hatter/2008/11/05/egy-merkozes-margojara

            Október 23-án lesz öt éve, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom párttá szerveződve jelent meg a magyar politikai spektrum jobbszélén. A Jobboldali Ifjúsági Közösség vezetői még a kilencvenes évek második felében, a fővárosi bölcsészkar Hallgatói Önkormányzatában készültek fel a nagypolitikai szerepvállalásra. Meglovagolva az ezredforduló „konzervatív forradalmát”, a Jobbik számára esély kínálkozott arra, hogy a Fidesz-generációhoz hasonlóan egy újabb nemzedék találja meg a helyét a nagypolitika színpadán.

            A 2002-es választásokon kiesett a parlamentből a Csurka István nevével fémjelzett Magyar Igazság és Élet Pártja. A MIÉP látványos gyengülése miatt már 2003 őszén adottak voltak a feltételek egy alternatív formáció létrehozására a radikális jobboldalon. A MIÉP által hagyott űrbe kívánt betörni a Kovács Dávid elnökletével párttá szerveződő Jobbik. Az új párt az alakuláskor maga mögött tudhatta a radikális jobboldali értelmiség egy részének rokonszenvét, de a politikai szimpátia megszerzésért és megtartásáért meg kellett küzdenie a teljes jobboldali térfél lefedésére törekvő, szövetséggé formálódó Fidesszel.

 A 2002-es választást követő évek a radikális jobboldal reneszánszát hozták. Az Orbán Viktor által a vesztes választást követő Dísz téri nagygyűlésen életre hívott polgári körök széles tömegek politikai aktivitását tartották ébren, látványos példányszám növekedést ért el a Bencsik András főszerkesztő által jegyzett Demokrata című hetilap, felfutott és nagy üzleti nyereséget eredményezett a radikális jobboldal eszméit visszatükröző könyvkiadás, egyes sajtómunkások pedig már – már a politika tevőleges alakítóinak hihették magukat. 2003 őszére, ez egybeesik a Medgyessy-kormány népszerűségének látványos és visszafordíthatatlan zuhanásával, a polgári körökben tevékenykedő tömegek a radikális jobboldali sajtó által szítva egyre türelmetlenebbek lettek. A Fidesz számára mindinkább vállalhatatlannak bizonyultak a „forradalmat” áhító csodavárók. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a Jobbik a Fidesztől elfordulókra támaszkodva, gyorsan megkapaszkodhatott volna.

Abban, hogy nem így történt, döntő szerepe van a Jobbik vezetői által hozott rossz stratégiai döntéseknek. Először is a Fidesszel szemben pozicionálták magukat, kivíva ezzel a jobboldali sajtó fősodrának ellenszenvét. Legnagyobb politikai hibájukat azonban a 2004-es EP – választások bojkottálásával követték el. A Jobbik ennek köszönhetően nem tudott elmozdulni az 1-2 százalékos népszerűségről, a 2006-os választások közeledtével, a parlamenti küszöb átlépésének reményében, a Jobbik szövetséget kötött Csurka István pártjával. A Harmadik Út azonban jócskán az öt százalékos küszöb alatt teljesített. A választási kudarcot követően a Jobbik és a MIÉP útjai újra szétváltak.

A Kovács Dávid helyébe lépő Vona Gábor a Fidesztől jobbra, de nem a Fidesszel szemben határozta meg a Jobbik helyét. A 2006 őszi önkormányzati választásokon a Jobbik számos helyen együttműködött a Fidesszel, támogatta a névleg független, de a legnagyobb ellenzéki párt bizalmát élvező Tarlós István főpolgármester – jelöltet is. Az őszödi beszéd kiszivárgását követően zavargásokba torkolló politikai válság, majd a miniszterelnök hivatalban maradása, újra a végletekig fokozta a radikális jobboldali választók türelmetlenségét. Az önjelölt „forradalmárok” kezdetben még a jobboldal széles tömegeinek rokonszenvét élvezték, később mindinkább elszigetelődtek. A Vona Gábor vezette Jobbik mára jól láthatóan megkülönbözteti az arcélét a Budaházyt és Toroczkait követő szélsőségesek utcai erőszakba torkolló meneteitől.

A 2006 őszi brutális olaszliszkai lincselést követően, miközben 2007 tavaszán számos jel mutatott a rendőrség általános elbizonytalanodására és morális szétzüllésére, a Jobbik politikai hátországát maga mögött tudva létre jött a nagy vihart kiváltott Magyar Gárda. A Gárda a Jobbik eddigi legnagyobb politikai sikertörténete. Ezt tárgyilagosan el kell ismerni akkor is, ha demokrataként viszolygok minden politikai párthoz kötődő paramilitáris szervezettől. A Gárda nem jött volna létre, ha az állami rendészeti szervek biztosítani tudnák az állampolgárok jogbiztonságát.

A Jobbik ma a legdinamikusabban fejlődő parlamenten kívüli párt Magyarországon. Reális esélye van arra, hogy a következő választásokon bekerüljön az Országgyűlésbe. A párt parlamenti politizálása fogja megadni a választ arra a kérdésre, lehet-e szalonképes a nemzeti radikalizmus.

Nem félünk a terroristáktól!

Nem félünk a Teve utcai merénylőktől!

Nem félünk Kádár sírjának kihantolóitól!

Nem félünk a bombagyárosoktól!

/Nem félünk magunktól!/

     Kostunica precedenst emleget. A német nagykövet a Vajdaság elvesztésével fenyeget. A magyar diplomácia hallgat.

     Ha a területvisszacsatolás nem is reális, azért a délvidéki magyarok területi autonómiájáért csak felszólalhatnának. Nemdebár?